Szent László legendája
Nagymama

Valamikor réges- régen, lehet annak talán már 8o éve is, amikor Apám kivette a nyári szabadságát és elhatározta, hogy Szentlászlóra megyünk nyaralni, ahol a nagyapám testvérének és férjének egy kocsmája volt. Már nagyon régóta hívtak magukhoz, de sohasem jutott rá idő. Én még addig nem jártam falun, és minden amit ott láttam, újdonság volt számomra.  Megérkeztünk  a házukhoz,  ami előtt egy nagy tér volt. Ez a tér volt a vásártér, ahol a heti vásárokat tartották.  A ház emeletesnek látszott.  Úgy néztem, hogy a kocsma ajtaja a vásártérre nyílik,  és felette vannak  a lakás ablakai. De mennyire meglepődtem, amikor az udvaron felmentünk, és a lakás földszintes volt. Sárika néném jót kacagott meglepődésemen, és megmagyarázta, hogy a ház félemeletes, a kocsma félig a pincében van. Még az is érdekes volt, hogy mindenhol lapos, kerek kövek hevertek,  amikről azt mondták, hogy azok Szent László pénze. Sokat sétáltunk az erdőben, ahol Anyám gombát szedett, amiből aztán  Sárikó néném pompás vacsorát főzött. A falun egy patak folyt keresztül, amit felduzzasztottak, és ott fürödni lehetett. De a legérdekesebb a heti piac volt, amikor a vásártér megtelt emberekkel, szekerekkel, bőgő tehenekkel, bégető barikákkal, visító malacokkal, és nagy sürgés forgás között az emberek vettek és eladtak. Délben, amikorra  minden vásárt megkötöttek, következett az áldomások ideje. A vásárosok betértek a kocsmába, a Sárikó néném főzte finom tordai pecsenyére. Ezt a finomságot az egész környéken Sárikó néném tudta a legfinomabban elkészíteni. El is fogyott az utolsó porcióig. Erre csúszott a jó finom bor, ami a János bátyám specialitása volt, a legjobb bor ezen a vidéken. A két hét valósággal elrepült felettünk. Szinte észre sem vettük, és már pakoltunk is a hazamenetelre. Apám fogadott egy lovas kocsit, arra felpakoltunk és korán reggel elindultunk hazafelé,Tordára. Dél felé értűnk a Tordai Hasadék tetejére,  és ott megpihentünk, hogy elfogyasszuk az ebédünket. A szekeresünk egy forrás mellett táborozott le, aminek tisztasága, és még a déli meleg ellenére is jéghideg vize teljesen felüdített.  Ameddig megebédeltünk, a szekeres gazda elmondta a forrásnak a történetét. Egyszer, nagyon régen, élt egy szent életű király, Szent László, aki népéért mindent megtett, szerette őket, és megvédte őket, ha ellenség tört rájuk. Történt, hogy a Kunok nagy sereggel törtek be magyar honba, feldúlva és felégetve városokat, falvakat. Megöltek ártatlan embereket, foglyokat hurcoltak magukkal rabszíjra fűzve. A király összehívatta a hadsereget, és felvette a harcot a betolakodókkal. Egy csata után, amint egy kisebb csapategységgel megpihent, azt látta, hogy egy kun vezér egy magyar lányt hurcol a lován, aki menekülni próbál, az pedig a ló ostorral ütlegeli. László király kardjával a kunra támadt, azt párviadalban legyőzte, és így a lányt kiszabadította. Ezt látva, a kunok serege rájuk támadt. László, látván, hogy az ellenség nagy fölényben van, úgy döntött, hogy egyelőre a menekülés útját választja, és csak amikor egyesül a sereggel, akkor veszi fel a harcot  az ellenséggel. A sziklák közé menekült, remélve, hogy ott könnyen egérutat nyernek. Szikláról sziklára ugratva a lovaikkal remélték, hogy lerázzák őket magukról, de a kunok nem hagyták magukat és már- már utolérték őket. Ekkor László Istenhez imádkozott segítségért. Isten meghallgatta az imádságot. A szikla ketté vált, a kunok és a magyarok közé egy hatalmas szakadék került, akik így megmenekültek az ellenségtől. Így keletkezett a Tordai Hasadék.
Miután ilyen szerencsésen megmenekültek az üldözőktől nagyon megszomjaztak, de a szikla tetején sehol sem találtak vizet. Ekkor a király lekapta a sisakját, bele vágta a sziklába, és csodák csodája, a sisakja nyomán víz fakadt a sziklából. Olyan bővizű forrás keletkezett, hogy mind ihattak belőle, és most mi is olthatjuk belőle a szomjunkat, mert éppen ez az a forrás, amit Szent László fakasztott a sziklából, ami mellett mi most ülünk. Ha jól megnézzük, még a sisakja pereme is jól kivehető. De a mesének még nincs vége, mondta mesélőnk. Egy másik alkalommal fordítva történt, ugyanis a magyarok kergették a hunokat, akik eszeveszetten menekültek, és hogy el ne vesszenek, cselhez folyamodtak. Aranypénzt dobtak a magyarok közé, hogy míg a pénzt fölszedik, ők elmeneküljenek. László Istenhez fohászkodott, hogy változtassa át az aranyat kővé. A pénz kővé változott, így a magyar sereg megverte a kunokat és egészen a Temesig kergette őket, ahol foglyul ejtette az egész kun sereget. Mint bölcs és Istenfélő király, a kunokat a Jászságban letelepítette, földet és házhelyeket adományozott nekik. Még most is őrzi emlékeiket helységeik elnevezése.

A regének vége lett, mi pedig tovább indultunk és estére haza is érkeztünk, ahol elbúcsúztunk a lovaktól, és gazdájuktól, akinek megköszöntük a szekerezést meg a szép regét, amivel a forrás mellett szórakoztatott. Így lett felejthetetlen még 8o év távlatában is a Szentlászlói út.