Volt egyszer, hol nem volt, nem is olyan messze, Temesvártól csak 35 km-nyire, egy község, Végvár. Itt semmilyen vár nem volt, s csak azért nevezték így, mert azok a telepesek, akiket ide telepítettek, miután a tatárok kiirtották az őslakosságot, ezt a helyet utolsó menedéküknek, vagyis végváruknak tekintették, ahonnan csak a temetőbe visz az út. Ilyen végvárnak tekintettük mi is, amikor ideköltöztünk.
Miután beköltöztünk, és lakályossá tettük az otthonunkat, beszereztük a szükséges háziállatokat. Egy kutyát hoztunk magunkkal, de macskánk még nem volt. Egy napon a szomszédék macskája a mi fásszínünkbe fialt. A szomszéd néni meg is jelent egy vederrel, hogy elúsztassa a kiscicát. Mi nem engedtük, és megmondtuk neki, hogy megtartjuk magunknak. Így jutottunk hozzá egy nagyon szép, háromszínű macskához, akit Milinek neveztünk el. Miután felnőtt, nagyon jó egerésző macska lett, ezért sokan kértek a kis cicákból. Egyszer hat cicát fialt, és csak ötnek volt gazdája. Mi legyen a sorsa egynek? Az unokák arra szavaztak, hogy tartsuk meg. Ahol megél egy cica, ott megél kettő is. Miután mindenki elvitte a cicáját, nekünk megmaradt egy szürke cica. Fehér arca volt, fehér mellénye és fehér pacsnijai voltak. Az unokák sokáig tanakodtak a nevét illetően, végül a Cézár nevet kapta, de Cézikének hívtuk.

Cézi nagyon tanulékony volt. Az unokák megtanították ugrálni. Egy kötőtűt magasra tartottak, és azon ő átugrott. Beszéltek hozzá, és ő hangos miákolással válaszolt. Ha ki akart menni, reá ugrott a kilincsre, és kiengedte saját magát. A szomszédokban több nőstény cica volt, és ezek kiscicáinak az apja Cézi volt. Minden nap meglátogatta a kölykeit, és a mamáknak egeret fogott, amiért mindenki szerette, és megengedték, hogy a macskáik tányérjából egyen. Mindent értett, amit mondtunk, ezt onnan tudtuk, hogy az utasításokat teljesítette. A szeretetét hangos dorombolással mutatta ki. Nagyon kíváncsi természetű volt.

Abban az időben sok nyúlunk volt, és Nagytata gondozta őket. Amikor etette őket, Cézi a hátára ugrott és onnan nézte a nyuszikákat. Volt olyan időszak, amikor pár napra elbarangolt, olyankor a Nagytata félt, hogy nehogy valami bántódása essék, és hangosan hívta. Egyszer, amikor már sokáig kiáltotta, és nem jött, megkérdeztem a szomszédasszonyt, hogy nem látta-e a macskát?
– De láttam, – felelte – itt van nálam.
Mondom neki:
– Akkor küldje haza!
Nemsokára Cézi hazajött. Kérdi a szomszédasszony:
– Na, hazament a macska?
– Hazajött, – felelem-, talán átdobta a kerítésen?
– Nem, de azt mondtam neki, hogy menj haza, mert vár gazdád, mire ő leugrott a tornácfájáról, és hazaszaladt.

Cézi nagy vadász volt. Reggelenként az ajtó elé ki volt terítve az éjszakai vadászata. Sokszor alig tudtunk kimenni a vadásztrófeáktól. Volt ott egér, pocok, gyík, béka, veréb, cinege, és ő ott ült mellettük, várva a hatást! Mikor cinke vagy gyíkocskát fogott, összeszidtuk, megpirongattuk. Ő bánta bűneit, a fejét lehajtotta, és a földet kaparta a nagy megbánásban, csak sajnos, nem sokáig tartott a megbánás, mert hamarosan megint ott találtunk néhány cinegét vagy gyíkocskát.

Időközben lett még egy cicánk, ezt Cirminek neveztük el. A macskák a sufniban laktak, mindeniknek külön fészke volt. Közben a macskák anyja, Mili nagyon megvénült és megvakult. A két másik macska közrefogta, felvezették a kotárkába egerészni, és este visszavezették a sufniba. Így és ilyen cselekedetekkel írták be a nevüket történetünk könyvébe a macskáink. Nem is felejtjük el őket soha!