Volt egyszer a harmadik határon túl, a negyediken innen, egy falu. Ebben a faluban olyan szegények voltak az emberek, mint a templom egere. De még ennél is szegényebb volt a mesebeli szegény ember. Ott lakott a falu végén, egy nádfedeles kis kunyhóban. Sokszor dúdolgatta csak úgy magában a nótát: “Nádfedeles kis kunyhóm fedele, rá szállott a cinege, hess el onnan cinege, mert beszakad a teteje.”
Volt neki egy szomszédja, aki komája volt, és ez a koma nem volt olyan szegény, mint ő. Annak a háza cserepes volt, az udvarán tyúkok, libák legelésztek, a pajtában volt egy tehene és egy szamara is. Ennek ellenére kapzsi és telhetetlen volt.
A mi emberünk nagyon elbúsulta magát, mert már az sem volt, amit enni adjon a gyerekeinek. Elhatározta, hogy elindul, és addig meg sem áll, ameddig valami munkát nem talál. Készíttetett a feleségével egy adag hamuban sült pogácsát, aztán útra kelt.
Ment, mendegélt, míg be nem ért egy nagy erdőbe. Ott is addig ment előre, ameddig be nem esteledett. Akkor leült egy forrás mellé, elővette az elemózsiáját, és elkezdett falatozni.
Amint ott falatozgat, hát csak mellé telepszik egy őszhajú ember, és azt kérdezi tőle, hogy mi járatban van. Elmondja a baját a szegényember, és megkérdezi, hogy nem fogadná-e fel őt valami munkára. Azt felelte erre az ősz öreg ember:
– Én ebben az erdőben egyedül élek, és nincs szükségem segítségre, de adok neked egy kis asztalkát, aminek csak azt kell mondjad, hogy “terülj- terülj, asztalkám”, és lesz minden rajta, amit adj a családodnak.
Vitte haza az asztalt nagy boldogan. Amint hazaért, mindjárt ki is próbálta, és rögtön tele lett az asztal finom étellel, úgyhogy mind jóllaktak vele. Boldog volt a család, volt mit egyenek.
Ámde egyszer a komája benézett az ablakon, és meglátta, amint éppen azt mondta, hogy “terülj – terülj asztalkám”, és az asztal tele lett minden finomsággal. Nem volt többet nyugta, és azon törte a fejét, miként szerezhetné meg az asztalt. Egy napon, amikor nem volt otthon a szegényember, átküldte a feleségét, kérje kölcsön az asztalt, mert meszelni akar, és reá akar állni, mert nem éri el a plafont. Az asszony oda is adta neki az asztalt, de amikor visszavitték, kicserélték azt egy masik asztallal. Persze, hogy ez az asztal nem adott semmit. Visszament az emberünk az erdőbe, megkereste az ősz öregembert, és elpanaszolta a bánatát. Azt mondja neki az ősz ember:
– Egyet se búsuljál, itt van ez a szamár, csak húzd meg a jobb fülét, és hullani fog belőle az aranypénz, ha a bal fülét húzod, onnan meg ezüst pénz fog hullani, és ha lesz pénzed, vehetsz rajta, amire csak szükséged van.
Egy darabig jól is ment a dolog, de a szomszéd meglátta, hogy mit tud a szamár, és éjszaka ellopta a szamarat. Na, megy megint az erdőbe az ősz emberhez, és mondja neki, hogy és mint járt, és hogy bíztosan a szomszéd a tettes. Azt mondja neki az öreg:
– Na, ellátjuk neki a baját! Adok neked egy botot, tedd be egy zsákba, vidd be a házába, és mondjad a botnak, üsd- vágd, nem apád! De addig ne hagyjad abba, amíg vissza nem adja az asztalt és a szamarat.
A mi emberünk úgy is tett, ahogy tanították. Bement a komájához, elővette a botot, és azt mondta: “üsd- vágd, nem apád!” Ordított is az, mint a fába szorult féreg, de az emberünk nem kegyelmezett. Azt mondta neki, hogy csak akkor hagyja abba a verést, ha visszaadja az asztalt és a szamarat. Végül megígérte, hogy visszaadja, csak ne üsse a bot. Ekkor visszaparancsolta a botot a zsákba, és visszakapta az asztalt meg a szamarat.
Ezután már nem volt többé szegény, és a sok pénzből még a falu javára is fordított. Látta, hogy az iskola düledezik, ezért egy új iskolát építtetett, a szegényeknek ételt és ruhát ajándékozott. Ekkor már mindenki tisztelte, és meg is választották a falu bírójának. Mivel most már volt fizetése, visszadta az asztalt meg a szamarat az ősz öregembernek.