Volt egyszer, hol nem volt, pontosan a Földközi tenger közepén volt egy sziget. Ezen a szigeten éltek a szirének. Amikor kifeküdtek a zátonyra, éppen úgy néztek ki, mintha gyönyörű szép leányok lennének. A szépségüknél csak a hangjuk volt szebb, mert olyan szépen énekeltek, hogy aki hallotta, úgy elbájolódott, hogy halála napjáig is elhallgatta volna. De nem csak az embereket ejtették rabul szép énekükkel, hanem a halakat is.
Ugyanebben a tengerben, csak egy pár kilométerrel odébb, volt két víz alatti barlang egymással szemközt. Az egyik barlangban lakott az ötfejű sárkánykígyó, a másikban a szörnyeteg. Ezek mindketten halakkal táplálkoztak, és egymásnak halálos ellenségei voltak. Az ötfejű sárkánykígyó halálos méreggel volt tele, mind az öt szájából kétágú nyelvet nyújtott ki, és akit megharapott, az halál fia volt. A farka olyan hosszú volt, mint hat karikás ostor, és azt is az ellenségei ellen használta, mert úgy megkötözte őket, hogy mozdulni sem tudtak, utána pedig meg is fojtotta őket vele. A hasa akkora volt, mint öt boroshordó, éppen ezért akármennyit evett, sohasem lakott jól.
A szörnyeteg sem volt szebb a sárkánykígyónál, ha lehet ilyet mondani, még rusnyább volt nála. Hatalmas teste csak úgy remegett a hájtól, óriási fején, a homloka közepén volt egyetlen hatalmas szeme, amivel meredten nézte áldozatát, úgy, hogy az meg sem tudott mozdulni a félelemtől. Hatalmas szája állandóan tátva volt, hogy ússzanak bele a halak. Még volt neki kétoldalra nyúló hosszú bajusza, melyiknek mind a két ága villamossággal volt feltöltve, és ha ezekkel megkötözte a zsákmányát, azok halálos áramütést kaptak. A két hatalmas uszonya is félelmetes volt, ezekkel is halálra verhette zsákmányát.
A sárkánykígyó sokszor hallgatta a szirének énekét, és majd elájult a gyönyörűségtől. Azon törte az öt fejét, hogyan kaparinthatná meg valamelyik szirént, és cipelhetné be a barlangjába, ahol az szép énekével becsalogatná a halak sokaságát, ő meg csak enné őket, és nem kéne annyit úszkáljon utánuk.
Egy szép napon, amikor a szirének kifeküdtek a napra napozni, és énekléssel szórakoztatták egymást, az ötfejű sárkánykígyó kiugrott a tengerből, a legszélső szirént ölbe kapta, és elúszott vele. A társai hiába úsztak utána, a sárkánykígyó gyorsabb volt náluk. Siratták a társukat, de ezzel nem segítettek rajta.
A sárkánykígyó a barlangjába vitte a kis szirént, és ezzel elkezdődött szomorú élete. Állandóan énekelnie kellett. Jöttek is a halak, a sárkány pedig csak ki kellett tátsa a szájait, és már nyelhette a halakat. Volt azonban olyan idő is, amikor nem tartózkodtak a közelben halak, így nem hallhatták az éneket. Ekkor a sárkány mérges nyelveivel szurkálta a kis szirént, ami olyan rettenetes kínokat okozott neki, hogy fájdalmasan zokogott. Még azzal is büntette szegénykét, hogy ki kellett takarítsa a barlangot, mert tele lett algával és lerakódott korállal, amiket csak nagy nehézséggel lehetett eltávolítani. Már egészen belegörbült a sok dologba, és úgy elkeseredett, hogy nagyon szomorú énekeket zengett. A halak csodálkozva hallgatták, ezért még nagyobb számban mentek be a barlangba, hogy megvígasztalják, de mind a sárkány hasában végezték életüket.
Mikor látta a sárkány, hogy a szomorú énekre több az elesége, még jobban gyötörte szegénykét. A kis szirén végső elkeserédésében elhatározta, hogy valahogy megszökik a sárkánytól.
Egy szép napon, amikor a sárkány jóllakott, és mélyen aludt, a kis szirén csendesen kilopakodott a barlangból, hogy elszökjön.
A szomszédos barlangba, a szörnyeteghez is elhallatszott a szirén éneke, aki nagyon irigyelte érte a sárkányt. Elhatározta, hogy bármi áron is, de megszerzi magának. Sokszor megbújt a sárkány barlangja előtti korallzátonyok között, és hallgatta az édes, bús dallamokat.
Éppen ott kuporgott akkor is, amikor a kis szirén szökni készült, és nagyon
csodálkozott, hogy nem hallja az éneklését. De nagyot kacagott örömében, amikor meglátta a barlangból kiosonó szirént, akit azonnal magához szorított, és már vitte is a barlangjába.
A szirén, amikor a szörnyeteg megfogta, úgy megijedt, hogy elalélt. Amikor magához tért, és meglátta, hogy hol van, keserves sírásra fakadt, mert megértette szomorú helyzetét, hogy cseberből vederbe esett. A szörny vígasztalni kezdte, biztosította, hogy nála jobb sorsa lesz, nem kell majd egyebet csináljon, csak amit amúgy is szeret, szépen énekeljen, és énekével idecsalogassa a halakat. Akkor neki majd nem kell annyit úszkálnia a halak után, és több ideje lesz hallgatni a szép éneket, amit annyira szeret.
A szirén rendre megszokta a szörny rettenetes külsejét, és mivel tényleg jól bánt vele, belenyugodott sorsába. A szörny hozott neki víziútjairól vízililiomot és szép gyöngykagylót. A gyöngykagylót szétnyitotta, kiszedte belőle a gyöngyöt, felfűzte, és a nyakába tette. Gyönyörködött a gyöngy szép színeiben, és szép énekeket komponált, amitől a szörny boldogan aludt el. Néha még meg is nevettette, amikor behemót testével táncra kerekedett a szirén énekére.
Ezalatt a szirént társai nem felejtették el, állandóan azon tanakodtak, hogyan szabadíthatnák meg. Remélték, hogy egyszer valami vitézek arra hajóznak, és akkor a szép énekükkel ráveszik őket, hogy megvívjanak a sárkánnyal, és visszahozzák társukat.
Egyszer aztán feltüntek a várt hajók vitorlái is. A szirének kifeküdtek a zátonyra, és a legszebb énekeiket énekelték, amiknek még a legbotfülűbb tengerész sem tudott ellenálni. Ki is kötöttek a zátonynál, hogy jobban hallhassák az éneklést. A szirének csak erre vártak, rögtön kérlelni kezdték őket, elmondván nekik társuk szomorú sorsát. Három harcban edzett katona mindjárt jelentkezett is a nem veszélytelen küzdelemre. A szirének elmagyarázták, hogy merre vitte el társukat a sárkány. Felkészülve a harcra el is indultak a megjelölt irányba. Segítette őket útjukban a dagály is, ami pont a sárkány barlangjához vitte őket. Ott nagy lármát csaptak, amire kijött a sárkány a barlangjából, és rögtön a vitézekre támadt. Ezeket nem érte váratlanul a támadás, mert éppen ezt várták kézben tartva kardjukat, amivel azonnal le is vágták a sárkány három fejét. Ez látva a veszélyt, rimánkodni kezdett, hogy ne vágják le a megmaradt két fejét, de nem kegyelmeztek neki, hanem levágták a megmaradt két fejét is. A sárkánynak elfolyt az egész mérge a testéből, feketére festve a tenger vizét, és alásüllyedt a mélybe.
A vitézek behatoltak a barlangba, de nagy volt a meglepetésük, amikor a szirént nem találták ott. Kijöttek a barlangból, és hallgatózni kezdtek, hátha felcsendül az ének, és a hang nyomán haladva, megtalálják akit keresnek. Nem is kellett sokáig várjanak, mert hamarosan énekelni kezdett a szirén, és a harcosok a hang nyomán, eljutottak a szörnyeteg barlangjába. Mindenre felkészülve, előre szegzett karddal hatoltak be a barlangba, ahol a szörnyeteget meglátva egyet sem tétováztak, hanem az egyik harcos a hasába szúrt, a másik a szemét szúrta ki a homloka közepén, míg a harmadik vitéz az uszonyait vágta le.
Így lett vége a szörnyetegnek, és a vitézek boldogan a vállukra emelték a kis szirént, úgy vitték vissza a társaihoz, akik nagy örömmel fogadták őket. A vitéz harcosokat megjutalmazták: mindegyik kapott egy-egy igazgyöngy nyakéket, amit a feleségüknek vittek haza örök emlékül a nagy csatából.
A szirének pedig még most is ott élnek a szigetükön, és énekükkel elbűvölik az arra hajózókat.