Volt egyszer, hol nem volt, a tengerek mélyén volt egy tündérpalota. Ebben a palotában laktak a tündér hableányok, akiknek az volt a kötelességük, hogy a tenger hullámait kifodrozzák. Ennek a feladatnak hűségesen eleget is tettek, meg is volt elégedve velük a királynőjük.
Hanem egyszer az egyik hableányt úgy elsodorta egy nagy hullám, hogy nem talált vissza társaihoz. Egész nap kereste őket, de mindhiába kiáltotta a nevüket, nem kapott választ. Éppen ott úszott el a vízipók, és megkérdezte, mi az oka a bánatának?
– Elvesztettem a társaimat- felelte.
Ekkor a vízipók megfogta, egy jó erős hálót font köréje, hogy meg sem tudott mozdulni, és levitte az ő birodalmába. Ott jól bekötötte egy nagy pókhálóba, és megmondta neki, hogy az ő fiának lesz a felesége.
Sírt, rítt szegény, de semmit sem ért el vele. Akkor lett még nagyobb a bánata, amikor este hazajött a vízipók fia. Hát az olyan csúnya volt, amilyent még éltében nem is látott. A szemei ki voltak dülledve, a fogait állandóan csattogtatta, folyt a nyála, és állandóan pókhálót szőtt. Az apja rögtön elmondta, hogy ez a szép hableány lesz a felesége. Ennek nagyon megörvendett, és rögtön ölelgetni kezdte. A szegény hableány elájult ijedtében.
Rögtön ki is tűzték az esküvő napját. Lett nagy sürgés, forgás, készülődés, sütés, főzés, meghívók széthordása. A hableány csak sírt egész nap, és elszánta magát, hogy inkább meghal, de nem lesz a vízipók fiának a felesége.
Az Ezüsthal, ahogy arra úszott, meghallotta a sírást, és kíváncsi lett, hogy ki az, aki így sír. Odaúszott, ahonnan a sírást hallotta, és megkérdezte:
– Neked mi a bánatod?
– Jaj, ne is kérdezd, Ezüsthalacska, nagy az én bánatom, mert holnap lesz az esküvőm a vizipók fiával, és én azt nem élem túl, annyira irtózom tőle.
Elgondolkozott az Ezüsthal, és azt mondta neki, legyen türelemmel, mert holnapig kitalál valamit, azzal hazaúszott az ő birodalmába. Összehívta a halak tanácsát, elmondta, amit megtudott, és kérdezte a tanácsot, mit lehetne tenni a hableány kiszabadítására. Hosszas tanácskozás következett, mert megbeszélték a haditervet.
Másnap a vízipókok felöltöztették a menyasszonyt, és elindult a nászmenet az esküvőre. Ahogy a víz közepére értek, köréjük sereglett egy ezred tintahal, körbefogta őket egy ezred kardhal, élükön az Ezüsthallal. A tintahalak azonnal tintaszínűre festették a tengervizet, a kardhalak pedig “üsd, vágd nem apád”- kiáltással neki kaszabolni a vízipókok seregét. Lett nagy felfordulás, galiba, futott, ki amerre látott. Csak erre várt az Ezüsthal. Megfogta a hableány kezét, és meg sem állott vele a tündérek palotájáig.
Nagy volt az öröm, amikor megölelhették elveszettnek hitt testvérüket a hableányok. De még nagyobb lett az örömük, amikor az Ezüsthal megkérte a testvérük kezét. Úgy megszerették egymást, hogy rögtön ki is tűzték a lakodalom idejét, és még máig is élnek nagy boldogan.
