Miután befejezte szereplését az egyik városban, a vándorcirkusz tovább indult más városok felé. Elérkeztek egy erdőbe, ahol egy dombháton elakadt az a kocsi, amelyikben a fekete párduc család utazott, és felfordult. Az ajtaja kinyílott, az állatok pedig kiszabadultak és szétszéledtek. Az idomár hiába kereste őket, nem találta, így továbbmentek.
Az állatok örvendtek a szabadulásnak, mert idomításuk közben nagyon durván bántak velük. A párduc szülők egyszercsak arra lettek figyelmesek, hogy a fiacskájuk sír. Nézik, mi baj van vele, hát látják, hogy eltört az első lába, amint kiugrott a kocsiból. Elkezdtek segítségért kiáltani. Nemsokára körbefogták őket az erdőben lakó állatok, élükön a medvével, aki az erdők királya. Kérdik tőlük:
– Kik vagytok ti, és mit kerestek itt, mert mi még ilyen állatot nem láttunk errefelé.
Erre elmondták szomorú sorsukat, és hogy kerültek oda, és még azt a bajt is, hogy a fiuknak eltört a mellső lába. A medve azonnal kiadta a parancsot, hogy keressék meg a száz éves Bagoly doktort, mert ő minden betegséghez ért. Mivel a szarka volt a hírvivő, őt bízták meg, hogy kerítse elő. Bagoly doktor éppen egy beteget ápolt, és azonnal indult is a két galamb nővérkével, miután ellátta első betegét. Mikor meglátta a kis beteget, nagyot nézett, mert ilyen állatot még ő sem látott életében, de észlelvén a szegény kis állat szenvedését, azonnal utasította a nővérkéket, hogy hozzanak két faágat, melyekkel rögzítette az eltört lábat, és jól megkötötte.
Ezután az volt a kérdés, befogadják-e őket? Rögtön összehívták a tanácsülést, akik megsajnálták őket, és maguk közé fogadták. Így lettek a párducok az erdő lakói. Azonnal nekifogtak egy védett helyet keresni, ahol lefektessék a sérültet. Minden állat vitt nekik valamit, amit tudott, így estére már a saját lakásukban hajthatták álomra a fejüket. Másnap kezdődött az ismerkedés. Először is a szomszédokat látogatták meg, és jószomszédságot ígértek. A kis kölykök is hamar összebarátkoztak, és játszottak egymással.
Egyik nap a farkas család elhatározta, hogy halászni mennek, és elhívták a kis párducot is magukkal. Nagy örömmel ment, mert a lába meggyógyult, és unta magát egyedül. Nagy örömében nem is szólt a szüleinek. Kiértek a tóhoz, ahol úgy halásztak, hogy a farkukat belelógatták a vízbe, és amikor a hal ráharapott, kidobták a partra. Ez ment is egy darabig, ám a kölykök megunták a dolgot, és rendre a vízbe ugráltak, és vígan úszkálni kezdtek, mire a halak mind elmenekültek a farkasszülők bánatára, mert ezután semmit sem fogtak. Hiába kiabáltak rájuk, falra hányt borsó volt. Úszás közben nagyokat kacagtak, egymást a víz alá nyomták, a farkukkal csapkodták a vizet, s közben remekül szórakoztak. A szülők egy darabig nézték a hancurozást, majd azt kezdték figyelni, hogy merre menekülnek a halak. A víz partján követték őket, majd bevetették a vízbe a farkukat, és lássatok csodát, annyi halat fogtak, hogy amikor haza akartak menni, alig birták el a sok halat.
Eközben a párduc mama elvégezte a takarítást, és keresni kezdte a fiacskáját, de sehol sem találta. Hiába kérdezte a szomszédokat, senki sem látta. Elkezdett sírni, hogy valamerre elkóborolt, és még valami baja esik. Amint így búslakodott, egyszer csak víg nótázás ütötte meg a fülét, és nemsokára fel is tüntek a jókedvű nótázók, közöttük az elveszettnek hitt párduckölyök. Nagy örömmel ölelte át és össze-vissza csókolta. De nem így az apukája, aki egy jó verést ígért, amiért kérezetlenül elment otthonról, és csak akkor bocsájtott meg neki, amikor megígérte, hogy ilyesmit soha többet nem tesz.
A farkas család is kérte őket, hogy ne haragudjanak, és elosztották a halakat, mivel ő is segített a halfogásban.
A sok halból egy nagy bográcsost készítettek, amire meghívták a szomszédokat is.