Volt egyszer hol nem volt, heted hét országon túl, a világ végétől innen, volt egy ország, amelyik olyan nagy volt, hogy ha elindultál keleten, egy évig is mehettél, amíg eljutottál nyugatra. A városokban éltek a gazdag emberek, a falvakban a szegények. Ennek a nagy birodalomnak az uralkodója volt a Cár, és az ö fia volt a Cárevics. A Cár felesége, a Cárnő, volt a hatalmas palota úrnője, ha ö elkiáltotta magát, egyszerre rohant minden poroszló, szakács, kukta, cár és cárevics a parancsát teljesíteni. Azért amilyen nagyhangú volt, olyan jó is volt, és különösképpen a fiát szerette, akit úgy nevelt, mint az ország jövendő uralkodóját, mert, hogy szavamat össze ne keverjem, az öreg cár már ugyancsak benne volt a korban. Mint idős és bölcs ember minden szomszédos országgal békességben élt, és meg nem támadási szerződést kötött, így az ország lakói csendben és békességben élhettek és gyarapíthatták vagyonukat. A Cár mindent megtett annak érdekében, hogy a fia méltó utódja legyen, külhoni mestereket hívott az udvarába, akik a fiát és a barátait, a herceg fiakat, minden tudományra megtanították. Azért a harcászatot sem hanyagolták el, minden nap leckét vettek az ifjak íjászatból, kardforgatásból és egyéb harci tudományokból. Mind ezek mellett a vadászat volt a legkedveltebb tevékenységük. Ha lehetett, naphosszat az erdőben ügettek lovaikon, és a vadakat űzték. Mindegyiküknek volt egy kedvenc kutyája, és ha elejtették a vadat, a kutyák addig keresték az állatot, amíg meg nem találták, és gazdájukhoz nem vitték. Volt a palotában nagy öröm, amikor megérkeztek a sok lőtt vaddal, mert a szakácsok finom vacsorát készítettek, és nagy lakomát csaptak. Az ifjú Cárnak az volt a hobbyja, hogy a szarvasok agancsait gyűjtögette, és minél nagyobb és több ága volt a szarvnak, annál értékesebb volt. Tele is volt aggatva a nagy ebédlő szebbnél szebb trófeával. Azonban élt az erdő mélyén egy nagyon öreg szarvasbika, amelyiket nagyon szeretett volna puskavégre kapni a Cárevics, mert még ilyen sokágú agancsa még nem volt, de akárhányszor útjába került, mindig elmenekült! Egy szép napon, amikor megint vadászni ment a barátaival, előtte termett az erdő mélyéből a nagy szarvasbika, és mintha játszana vele, mind beljebb és beljebb csalogatta az erdő belsejébe. Már csak a kutyája követte, az is lihegve, és lógó nyelvel futott a nyomába. A szarvas egy kecses mozdulattal oldalra ugrott egy nagy tölgyfa mellett, és nem vette észre a fa oldalánál hajlongó banyát, aki gombát szedett, és a lova fel rúgta azt. Az őz eltűnt a sűrűben, nyoma sem látszott, de a vénség hangos visítozással el kezdett átkozódni, azt sipítva, hogy változzon a feje vaddisznóvá, és csak akkor változhat megint emberi orcává, ha a legszebb királynő háromszor megcsókolja! A fiú nem akarta elhinni az átkot, és mérgesen kereste meg a társait, akik elborzadva látták, amint disznófüle kezd nőni, aztán ormánya, nagy disznószája, amiből kiugranak az agyarai, amiket borzalmasan kezd rájuk vicsorítani. Ijedtükben el akartak lovaikon vágtatni, de ö elkezdett könyörögni, hogy ne hagyják magára. A lovagok visszafordultak, és ö elmesélte a történteket. A barátok megrettenve hallgatták, és őszintén sajnálták a pajtásukat, aki akaratán kívül került ilyen nagy bajba. Ahogy haza értek, a Cárevics azonnal a fürdőszobájába sietett és elkezdte mosni, szappanozni a fejét, de moshatta akármeddig, a vaddisznófej csak megmaradt. Nemsokára szólt a csengő, ami az ebédre hívogatta a palota népét. Nem volt mit tenni, az asztalhoz kellett ülni. A Cárné, amikor meglátta a fiát, elkezdett kiabálni, hogy nincs farsang, és vegye le az álarcot, mit figurázik. Ö szomorúan mesélte el a történteket, amin csak egy szép királylány csókja segíthetne, de hol találnak egy olyan szép királylányt, aki ezt a csúf szájat megcsókolná?
A Cár kidoboltatta az egész országban, hogy minden javasasszony, boszorka, varázsló, aki csak van az országban, jöjjön a palotába. Egybe is gyűltek, csaptak nagy zsivajt, mindenik a maga varázslata szerint, de akárhogy is igyekeztek, nem tudták megtörni a varázslatot. Be kellett látniuk, hogy a fiuk így kel leélje az életét.
A Cárevics ezek után magába zárkózott és világgyűlölő lett, legfőbb szórakozása az volt, hogy mindenkit kihívott párbajozni, aki csak meg merte említeni a csúfságát, és csak az enyhítette a hiuságát, ha legyőzte az ellenfelét.
Az öreg Cár belebetegedett a nagy bánatba a fián esett csúfság miatt, ágynak esett, és bár minden orvost elhívtak, még külországbelieket is, senki, és semmi nem tudott segíteni, és pár hónapi betegeskedés után, örökre lezárta szemeit. Nagy volt a bánat, ország szerte mindenki félt a disznó fejű uralkodótól, de az ősi szokás szerint ö kellett hogy elfoglalja a trónt. Megtartották az új uralkodó beiktatását. Első dolga trónra lépése után az volt, hogy megszavaztatta a hadsereg összehívását, és megkezdte a kiképzésűket mindenféle harci cselekedetre. Összevásároltatta a legfejlettebb harci eszközöket, amiket egy pusztaságon ki is próbáltatott a hadseregével. Amikor látta, hogy minden katonája érti a dolgát, elkezdett gondolkodni azon, hogy melyik országnak küldjön hadüzenetet, mert végtelen haragjában a csúfsága miatt, abban talált kielégülést, ha szétzúzhatott egy békés, boldog országot. Összehívta a haditanácsot, meghányták – vetették a szóba jöhető országokat, és arra a határozatra jutottak, hogy a legnagyobb ellenségük a szomszédos királyság, ahol a nép nagy boldogságban él öreg királyuk vezetésével. Először is, beteg, és még fiú örököse sincs, egy leánya van csak, akinek fogalma sincs a hadvezetésről, nincsenek fegyverei, és a békeszerződések miatti biztonsága alapján, nyugodtan ül babérjain. Ezután már nem sokat tétováztak, hanem megírták a hadüzenetet, és a futárokkal hamarosan el is küldték! Ilyen rossz tanácsadó a gyűlölet.

Második rész: A Királylány. A nagy cári birodalom nyugati oldalán terült el az eldorádói királyság. Ennek ura és parancsolója a Fehér király volt. Egy nagy bánata volt, mégpedig az, hogy nem volt fiúgyermeke, akire hagyhatta volna trónját, halála után. A felesége bíztatta, és bátorította, hogy ne búsuljon a miatt, mert a leánygyermeket is lehet úgy nevelni, mint egy fiút, és akkor éppen úgy reá maradhat az uralkodás nehéz terhe, mint egy fiú utódra. Ez a bátorítás jól esett a királynak, és amikor látta, hogy a leánya milyen nemes szívű, igazságos és bátor, ehhez mérten taníttatta, edzette karját, és tágította harci tudását. A királylánynak különösen nagy öröme telt a kard és tőrvívásban, sőt, még Kínából is hozatott mestert az apja, hogy a keleti sportokat is megtanulja. Apja órákig elnézte leánya edzéseit, és nem volt nagyobb öröme, mintha a leánya legyőzte a küzdőtársát. Mivel a királyt és a királynét többféle betegség is gyötörte, a palota udvarán egy kórházat építtetett, ahova az egész világból a legjobb orvosokat szerződtette, kellő mennyiségű ápolónőt vett fel, és a korházban kezelték, nemcsak a királyi családot, hanem minden beteget, aki rászorult. A nép nagyon hálás volt a királynak a nemes cselekedetért, mert sokan gyógyultak meg betegségeikből. A királylánynak is nagyon tetszett a kórház, és a legtöbb idejét ott töltötte, így megtanulta a betegségek kezelését, sőt, még az operációkra is beöltözött, és a műszereket adta a műtőorvos kezébe. Volt egy kedves szórakozása is, mégpedig az erdőben való lovaglás, de nem azért, hogy állatokat vadásszon, hanem, hogy egy jó messzelátó segítségével megfigyelje őket. Nagy öröm volt számára, amikor játszadozni látta az állatokat, vagy a forrás vizét itták. Az őzek és szarvasok játékosan ugrándoztak, szarvaikat összedugták és kipróbálták az erejüket. Különösen egy nagyagancsú hímszarvas volt a kedvence, aki vigyázott az újszülött őzekre, mikor az anyjuk elment élelmet keresni. Ilyenkor a királylány a közelükbe settenkedett, zabot vitt a kezében, odanyújtotta, és a vén szarvas elfogadta, és mohón ropogtatta. Végül annyira megszerette a királylányt, hogy nyomába szegődött, és még haza is kísérte a palotába.
Kérője is akadt bőven a királylánynak, de az apja megválogatta a díszes hercegfiakat, és egyiket sem találta megfelelőnek arra, hogy a leányának segítsen az ország kormányzásában. A királylány is csodára várt, mert arról álmodozott, hogy egyszer csak megjelenik a százszorszép királyfi, hófehér paripán.
Ebbe a csendes boldogságba hasított bele a vészes hír, amikor megjelentek a szomszéd ország követei a rettenetes hírrel, hogy felmondják az évszázados békekötést, és hadsereggel jönnek, hogy elvegyék az országukat. Az öreg király összehívta a tanácsot, és hírül adta a hadüzenetet. A királylány, mint a trón örököse, az apja mellett ült a tanácsban, és egy darabig csak hallgatta, hogyan sopánkodnak az öreg grófok a hadüzenet hallatán. Aztán felállt és csengő hangon kijelentette, hogy ő nem hagyja, hogy a nép áldozatul essen a disznó fejű kényúr szeszélyeinek, hanem megüzeni neki, hogy ő maga akar megküzdeni a cárral, akár karddal, akár tőrrel, és akié lesz a győzelem, azé legyen a diadal. Hosszas vitatkozás után elfogadták a trónörökös ajánlatát, és megírták a választ az ellenségnek.
Amikor a futárok meghozták a választ, a disznófejű nagyot kacagott, és vele együtt hahotáztak az őt körülvevő hercegek, akik vérig voltak sértve, amiért kikosarazták őket a lánykéréskor. Most elérkezettnek látták az időt a szégyen visszafizetésére. Rögtön vállalkoztak a segéd szerepére, és már előre ittak a győzelemre.
Összehívták a hadsereget, és elindultak az ellenséges ország elfoglalására. Elöl ment a katonazenekar, harci indulókat játszottak, lelkesítve a hadat. Utána masíroztak a vezérek, élükön a Cárral, majd következtek a harcosok. Mikor megérkeztek a királyi palota elé, ahol egy nagy térség volt, már ott várt rájuk a király serege, készen a megvívandó viadalra. Ekkor kiállt a porondra a cár a segédeivel, és kiáltotta a király lányt, hogy álljon ki a viadalra. A királylány végignézett az ellenséges táboron, és megdöbbenten látta a cárt, egy gyönyörű, szép, fehér paripán, éppen olyan volt, mint amilyent álmában látott. De aztán nagyon megijedt tőle, mert ilyen csúnyát még életében nem látott. Két nagy agyara kiállott a szájából, és rettenetesen vicsorított. Mégis erőt vett magán, és ő is előre lépett a segédeivel. A segédek szembeálltak a megbeszélésre, és hosszú vita után, a tőrt választották, amivel a két ellenfél harcoljon. A segédek kijelölték a helyet, kimérték a távolságot, és a trombitások jelt adtak a harc kezdésére. A cár nagy lendülettel neki rontott az ellenfelének, de ő kitért a támadás elöl, és ellentámadásba lendült. Erre a cár nem volt elkészülve, és a királylány tőre végig hasította a koponyáját. Ezzel a harc véget is ért, mert a cár összeesett, és hatalmas sugárban ömlött a vér a fejéből. Az ott tartózkodó mentők azonnal bevitték a korházba, ahol azonnal meg kellett operálni, és vérátömlesztést alkalmazni, mert sok vért vesztett. A sereg megszégyenülve, megverve kellett elhagyja a küzdőteret, de a cárjukat sem vihették magukkal, súlyos fejsebe miatt.
A királyleány lelkiismeretétől furdalva, iszonyatát legyőzve, a beteg ágyához sietett, és éjjel – nappal ápolta. A betegnek sebláza lett, amit az orvosságokon kívül, hideg vizes borogatással kellett enyhíteni, amit a királylány végzett, az orvos előírása szerint. A beteg nyöszörgött fájdalmában, és mind azt kiáltotta, hogy: csókolj meg! Mikor már a beteg kiáltozásával az egész korházat felverte, a királylány megkönyörült rajta, és megcsókolta. Csodálkozva vette észre, hogy elkezd a disznófejű szája emberi alakot ölteni. Örömében az átváltozáson, még kétszer megcsókolta, és csodák csodája, abban a percben egy szép férfi arc nézett vissza reá. A tekintetük találkozott, és abban a percben, meg is szerették egymást.
A lábadozás idején sokat beszélgettek egymással. A cár teljesen megváltozott, szívélyes, megértő és udvarias lett. Ahogy jobban lett, azonnal feleségül kérte a királylányt. Nemsokára meg is tartották a világra szóló lakodalmat, egyesítették a két országot. Több háborúság nem volt közöttük, és még ma is élnek, ha meg nem haltak!