Ezt a családi történetet Édesapám mondta el nekem, ő meg az ő öregapjától hallotta.
Régen, még a tatárjárás idején, a székelyek közül egyes családok fiai lovat kellett tartsanak, és amikor jött az ellenség, és a magaslaton meggyújtották a lármafát, ezek a lófők azonnal lóra kaptak, a gyülekezőhelyre vágtattak, és már indult is a sereg visszaverni az ellenség támadását. Ezek a fiúk gyermekkoruktól kezdve tanultak lovagolni, és megtanították a lovat is, hogy ha megsebesült gazdája lova nyakába borul, akkor kivágtasson a csatatérről, és hazavigye lovasát, ahol az asszonynép ellátja a sebesültet. Még küzdeni is tanultak a fiúk, meg mindenféle harci módszereket.
A mi ősünk is ilyen lófő székely volt. Az egyik ilyen csatában egy ellenséges harcossal párbajozott, amikor az ellenfél a kardjával levágta a jobb karját könyökből. Ekkor ő bal kézzel kikapta kardját az aláhulló karjából, és mivel az ellensége erre nem volt felkészülve, és nem védte magát, egyetlen karddöféssel leszúrta ellenfelét. Ezután a ló kivágtatott a csatatérről, el egészen hazáig, ahol a nővérei azonnal elállították a vérzést, bekötötték sebét, és addig ápolták, ameddig meg nem gyógyult.
Ezért a vitézi tettéért nemességet kapott, és a kutyabőrös címere zöld mezőben egy kardot tartó levágott kéz lett.
Ősünk késő öregségéig élt, és balkezes volt.
Azóta, még a mai napig is, minden leszármazottja családjában születnek balkezesek.