Hegyen innen, völgyen túl, a kerek erdő aljában, volt egy kis falu. Ebben a faluban olyan szegény emberek éltek, mint a templom egere. De még ennél is szegényebb volt az a család, amelyik az erdő alján lakott. Volt nekik egy kisleányuk, akit Genovévának hívtak. Nagyon szerették őt, és sokat sírt az anyukája amiatt, hogy sokszor nem tudott neki enni adni. Ezért elhatározta, hogy elmennek az erdőbe áfonyát szedni, és azt kiviszik a piacra eladni. Az ura is örömmel tartott vele, s ezért a kisleányt is magukkal kellett vigyék.
Egy darabig szedte Genovéva is az áfonyát, de csak addig, amíg jól nem lakott, akkor aztán elindult játékot keresni. Meg is látott egy kis nyuszit, és meg akarta fogni. A nyuszika pedig neki szaladni, egy árkon átugrott, és eltűnt. Genovéva utána szaladt, de beleesett egy verembe, ahonnan nem tudott kimászni. Ott sírt szegényke, amíg elaludt.
Ezalatt a szülei teleszedték a kosaraikat a finom áfonyával, és haza akartak indulni, de amikor Genovévát keresték, nem találták. Összejárták az egész erdőt, kiáltották a nevét, de senki sem válaszolt a hívásukra. Azt hitték, biztosan széttépték a vadállatok, s mivel közben sötét este lett, nagy sírások közepette hazamentek.
Genovéva később felébredett, és egy állati testet érzett maga mellett, meg egy tőgyet, amelyik a szájához ért. Mivel nagyon éhes volt, elkezdte szopni. Miután jóllakott, megint elaludt. Reggel, amikor felébredett, egy őzikét látott maga mellett. Az őzike megnyalta, majd magával vitte a folyóhoz, ahol megmosdott és vizet ivott. Ezután az őzike lett az anyukája. Együtt ugrándoztak, játszottak.
Megismerte az erdő állatait, amik nagyon megszerették Genovévát, mert ő sokat segített az erdő vadjainak: amikor szálka ment a mancsaikba, kiszedte belőle, amikor sebesek lettek, bekötözte a sebeiket. Segített az anyáknak dajkálni a kisdedeket, ha lázasok voltak, vizes borogatást tett rájuk. Így minden állatnak a kedvence lett. Hoztak neki finomabbnál finomabb falatokat. Még az erdész bácsi kamrájába is bementek, és onnan ennivalót hoztak neki.
Hosszú évek teltek el így észrevétlenül, amíg egy napon különleges hangok fel nem verték az erdő csendjét. Kutyák ugattak, kürtök harsogtak, utánuk pedig vadászok özönlöttek, és az előhajszolt vadakat lelőtték. Az egyik kutya éppen Genovéva őzikéjét kergette. Genovéva sírva ölelte át a nyakát, hosszú aranyhaja betakarta az őz hátát. Sírva rimánkodott a vadásznak, hogy ne lője le az ő anyukáját. A vadász pedig nem volt más, mint az ifjú herceg. Ez majdnem elejtette a fegyverét ámulatában, mert még ilyent sohasem látott, azután meg azért csodálkozott, mert ilyen szép leányt még álmában sem látott. Ahogy egymás szemébe néztek, azonnal megszerették egymást. A herceg rögtön feleségül kérte, ő meg igent mondott, azzal a feltétellel, hogy az őzikét is magával vihesse. Ezután nemsokára megtartották a lakodalmat, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.