A hétfejű sárkány aranyszőnyege
Nagymama

Volt egyszer, hol nem volt, heted hét országon is túl – egy falu. Abban a faluban lakott egy csodaszép leány, akit Lillának hívtak, a szomszédságukban pedig egy ifjú, akit csoda erős Ádámnak hívtak. Ez a név azért ragadt reá, mert egy sárba ragadt szekeret a saroglyánál fogva kihúzott a sárból. Lillát még távolabbi faluból is eljöttek feleségül kérni, de ő mindenkit ki kosarazott, mert egyedül csak Ádámot szerette, és még óvodás korában megígérte, hogy feleségül megy hozzá. Mikor eljött az ideje, Ádám elküldte a kérőket, akik feleségül kérték Lillát Ádámnak. A szülők boldogan egyeztek bele a nászba és kitűzték az esküvő idejét. Azon a napon az egész falu ünneplőbe öltözött, és úgy kísérték a gyöngyös pártás, fátylas Lillát az esküvőre, lakodalmas dalokat énekelve. Éppen azt énekelték, hogy: „Ezt a kerek erdőt járom én, ezt a barna kislányt várom én”, amikor egy nagy forgó szél kerekedett és elragadta Lillát a vőlegénye mellől. Lilla sikoltozott és azt kiáltotta, hogy: „visz a hétfejű sárkány!” Mindenki felnézett az égre, és tényleg a hétfejű sárkány kacagott reájuk, és eltűnt a forgószélben, Lillával a karjai között. Mindenki siratta a szegény arát, akinek ilyen szomorúra fordult a sorsa, de legjobban Ádám búslakodott. Egész nap csak a fejét lógatta és siratta az ő kis Lilláját. Egy napon aztán felütötte a fejét, és azt mondta: „Egy életem, egy halálom, szép Lillámat megtalálom. Megütközöm a hétfejű sárkánnyal, és vagy haza hozom szép mátkámat, vagy meghalok!” Anyját arra kérte, hogy süssön neki egy tarisznya hamuba sült pogácsát, apjától pedig egy kulacs bort kért, és útnak indult. Ment, ment, hegyen völgyön át, és mindenfele kérdezősködött, hogy merre lakik a hétfejű sárkány, de senki sem tudta neki megmondani, míg egy szép napon egy nagy erdőbe nem ért, ahol elesteledett. Leült egy forrás mellé, vacsorázni. Elővette a tarisznyáját, és elkezdte enni a pogácsát. Ekkor egy hang szólalt meg mellette. „Nem adnál egy kis pogácsát? Nagyon éhes vagyok, már három napja nem ettem.” Oldalra nézett, és egy ezüst rókát pillantott meg, aki könyörögve nézett rá. „Már hogyne adnék, ülj mellém, együnk együtt, úgy sem szeretek egyedül enni”, mondta a rókának, és jól megvacsoráztak. Az ezüst róka megkérdezte, hogy mi járatban van. Erre töviről hegyire elmondta, ami vele történt. A róka erre nagyot sóhajtott, és ő is elmondta az ő történetét. „Én arany róka voltam, de a hétfejű sárkány lehúzta rólam az arany bundámat, és így lettem ezüst róka, de az anyámat meg elrabolta, mert neki minden hónapban megújul az arany szőre. Azt lenyírja róla, a fogva tartott leány megfonja, a hétfejű sárkány anyja megszövi arany szőnyegnek, ezt adja el drága pénzen, és ebből van a vagyona. Már sokszor akartam volna kiszabadítani, de egyedül nem mertem neki fogni. Most, hogy ketten vagyunk egészen más, veled tartok, ha te is akarod.” Ádám nagyon megörvendett a róka ajánlatának és megkérdezte, hogyan kezdjenek hozzá? „Ismerek ebben az erdőben egy javasasszonyt”, mondta a róka, „menjünk el hozzá, hátha útba tud igazítani.” El is indultak, és rövidesen meg is érkeztek az erdő mélyén rejtőző házikóhoz. Ott bekopogtattak, és köszöntötték a nénikét, aki azzal fogadta őket, hogy: ”Tudom, mi járatban vagytok, mert a szirti sasom kihallgatta a beszédeteket. Szerencsétek van, mert én, és egyedül csak én, tudlak útba igazítani, és tudjátok meg, hogy segítek is nektek, mert nagyon haragszom a sárkányra.” Nemsokára megjelent a sas is, aki gyógynövényeket hozott a sziklák tetejéről az anyóka gyógyszerei számára. „Holnap elviszed a rókát és a barátját a sárkány sziklavárához, és segíteni fogsz nekik a sárkány elleni harcban”, mondta a sasnak az anyóka. „Nektek pedig adok egy párlatot, amit ha sikerül a szemébe önteni, könnyen elbánhattok vele. De ha a sárkány megölné valamelyiket közületek, egy irt is adok, amivel ha a sas beken, újra megelevenedtek.”  Így felszerelve nekivágtak a nagy útnak. A sas hátára vette őket s úgy repült velük erős szárnyain. Egy hatalmas hegy aljában szálltak le, aminek a tetejében volt a sárkány vára, ahova aztán a sas felrepítette őket. Ádám megzörgette az ajtót és bekiáltott: „Gyere ki sárkány, mert meg akarok veled küzdeni a mátkámért!” A sárkány kinyitotta az ajtót, és úgy a vár árkába dobta Ádámot, hogy holtan maradt a benne levő vízben! A sas és a róka nagy nehezen kihúzták a vízből, és a sas bekente a halántékát és a szívét a balzsammal. Ádám amint felnyitotta a szemét, azonnal a sas hátán termett, és az ismét felvitte a kapuhoz. Ádám megint bekiáltott: „Gyereki sárkány, küzdjünk meg!” A sárkány nem akart hinni a fülének, hogy Ádám életben van. Kihajolt az ajtón, de ekkor Ádám szemébe öntötte a kenceficét, amitől a sárkány ereje felére csökkent. A fiú derékon ragadta, és úgy kirepítette a vár árkába, hogy csak úgy nyekkent, és úgy elmerült benne, hogy azóta sem látta őt senki! Most már szabad útjuk volt, és nem is tétováztak, azonnal a torony ajtajához rohantak, fel a lépcsőkön. A szobából nagy csattogások hallatszottak. Hát, amint benyitottak, a sárkány anyját látták, amint szőtte az arany szőnyeget. „Mit csináltok itt, mert azon nyomban hozzátok vágok valamit!”- kiáltotta, és úgy hozzá vágta a rókához a vetélőt, hogy az menten összeesett. A sas a hajába kapaszkodott a sárkánybanyának, Ádám derékon ragadta, és a toronyablakon kidobta a fia után a vizes árokba. Most már mehettek a következő szobába, ahol Lilla fonta az aranyfonalat. Mikor meglátta Ádámot, kiejtette kezéből az orsót. Ádám felkapta, és azt kérdezte, hogy: „Mit kapok érte?” Lilla a nyakába ugrott örömében, és össze-vissza csókolta Ádámot. Ez alatt a róka is visszanyerte az eszméletét, és utánuk sietett. „Most már az én anyámat is keressük meg!” mondta, és aztán az egész házat összejárták, de sehol sem találták. A sasnak eszébe jutott, hogy talán a pincében van. Meg is találták szegényt. A pince falához volt béklyózva, hogy nehogy elmenekülhessen. Ádám egyetlen ököl csapással letörte lábáról a béklyót, és már indultak volna, de az arany róka azt mondta, hogy ő az aranyszőnyeg nélkül nem megy, mert azt az ő aranyszőréből szőtték. Miután megtalálták, mindnyájan felültek a sas hátára, és útnak indultak. Egy idő után a sas zuhanni kezdett, elfogyott az ereje, mivel nehezebb volt a teher mint ide jövet. Szerencsére ott volt a hamuba sült pogácsa, és a kulacsban a bor. Ezzel táplálták a sast, amíg el nem érték az anyóka házát, aki már várta őket finom ebéddel. Miután ettek, és ki is pihenték magukat, búcsút vettek barátaiktól, és a sas haza vitte őket a falu határáig. Nagy volt az öröm, amikor haza értek. Most már megtarthatták a lakodalmat, és most már a lakodalmi éneket be is fejezhették: Ez a barna kislány viola én vagyok a vigasztalója!