Volt egyszer, hol nem volt, a legnagyobb folyó vízen is túl, egy nagy erdő. Ebben az erdőben annyi volt a vad, hogy innen egy vadász sem ment haza üres tarisznyával. Különösen szép nagy agancsú szarvasai miatt vonzott sok vadászt! E vadászok között is a legnagyobb a király volt, akinek már sok szép agancs díszítette vadászterme falait. Egy vadászata alkalmával meglátott egy gyönyörű példányt, de az úgy eltűnt a szemei elől mint a szellő! Na megállj, gondolta magában, majd legközelebb nem fogsz megmenekülni! Amint megint vadászni indult vadásztársaival, alig hatolt be az erdő sűrűjébe, meglátta álmai szarvasát. Azonnal üldözőbe vette. A szarvas azonban, mintha érezte volna vesztét, mind mélyebben rohant be az erdő sűrűjébe, és a király már tájékozódni sem tudott. Ezzel mit sem törődve követte áldozatát. Már egészen beesteledett, amikor kilőtte utolsó nyilát is, azonban a szarvas úgy eltűnt, hogy nyomát sem látta. Ekkor nézett körül. Sejtelme sem volt, merre menjen vissza vadásztársaihoz. Elindult, hogy éjjeli szállás után nézzen. Már alig ült lován a nagy fáradság miatt, amikor fényt látott derengeni. Örömmel sietett a fénysugár felé, és egy erdészlakhoz érkezett. Bekopogtatott, mire kijött az erdész, és beinvitálta a késői vendéget. A király vándornak adta ki magát, aki eltévedt, és éjjeli szállást kért éjszakára. Az erdész szívesen látta, egyben meghívta szerény vacsorájára, amit éppen akkor fogyasztott. A vándor leült az asztalhoz. A gazda eleibe tett egy szelet döblecet, amit a parázsról vett ki. A király jóízűen megette, és mert nagyon éhes volt a napi kóborlás után, még kért egy szeletet, kijelentve, hogy soha még életében ehhez hasonló finomat nem evett! Miután leöblítették a vacsorát egy pohár forrásvízzel az erdész ágyat vetett a vándornak a tiszta szobában. A király úgy aludt, mint a bunda. Reggel aztán felfrissülve az éjjeli pihenés után, felkantározta lovát, és miután házi gazdája megkínálta egy csésze frissen fejt habos tejjel, elindult megkeresni társait, de előbb az asztalra tett egy aranypénzt. Az erdész, miután elrendezte kinti dolgait, bement a konyhába. Meglátta az aranypénzt az asztalon. Nézegetni kezdte, és rájött, hogy a pénzen annak a képe van, akit ő vendégül látott, és az nem más, mint a király! Elgondolkozott rajta, hogy egy arany túl nagy fizetség egy kis döblecért meg egy éjjeli szállásért. Mivel látta, hogy vendégének nagyon ízlett a döblec, elhatározta, hogy kipótolja a vacsorát. Abban az évben nagyon szép döblec- termés volt, és akadt a döblecek között egy hatalmas példány, amilyent még ő sem látott. Elhatározta, hogy ezt viszi ajándékba a királynak. Be is fogta a lovát a bricskájába, feltette a kocsiba a döblecet, és meg sem állt a királyi palotáig. Az ajtónálló sehogy sem akarta beengedni. Jelentették a királynak, hogy egy ember egy hatalmas döbleccel minden áron be akar jönni a kapun. Ő azonnal rájött, hogy csakis az erdész lehet az, és parancsot adott, hogy azonnal bocsássák a színe elé. A király előtt mélyen meghajolt, bocsánatot kért a szegényes ellátásért, és mert látta, hogy vendégének ízlett a döblec, hozott egyet ajándékba. Ekkor a királynak különleges ötlete támadt. Kiadta a parancsot, hogy azonnal hívják össze a főurakat, és előkellőségeket, mert döblecevő vacsora lesz a palota udvarán. Egy arany lesz a döblec adagja. Estére kivilágították az udvart, középen pedig nagy tüzet raktak, ahol az erdész parázson sütötte a döblecet. Özönlöttek a meghívottak a palota udvarába, és az ínycsiklandó illatok hatására, odatódultak döblecet venni! Nem sok idő kellett hozzá, az ínycsiklandó eledel mind egy falatig elkelt. A királykisasszony is ott sétálgatott a sokaságban, és amint meglátta a szemrevaló erdészt, azonnal megszerette! El is határozta, hogy ő bizony vagy a felesége lesz, vagy örökre vénlány marad! Nem is halasztgatta sokáig a dolgot, hanem odament az apjához, és feltárta előtte elhatározását. Az apja először csak hümmögött, de aztán reá bólintott az elhatározásra. Azt kérdezte a leányától, hogy vajon az erdész akarja e őt feleségül? Bízd csak reám, válaszolta. A királykisasszony ezután tovább sétált az udvaron, ahol most már az erdész még a dőblecmagokat is mind egy szemig eladta. Amint mellette elhaladt, le- ejtette a zsebkendőjét. Az erdész felvette a zsebkendőt, és udvarias meghajlással nyújtotta gazdájának. A királylány nem vette el a zsebkendőt, hanem azt mondta, hogy a zsebkendőt neki adja, és hirtelen azt kérdezte, hogy nem akarja e a zsebkendő mellé a gazdáját is? Mire az azt felelte, hogy erre a nagy kegyre ő igazán méltatlan, mivel csak egy egyszerű vadász. A királylány az apjához rohant, és azt kérte, hogy azonnal emelje az erdészt hercegi rangra!A király örömmel teljesítette leánya kérését, és mivel most már a legénynek semmi kifogása nem lehetett, azonnal meg is tartották a kézfogót, és nemsokára olyan lakodalmat csaptak, hogy még a macskák is ott járták a csárdást! Aki nem hiszi, járjon utána!