Misike
Nagymama

Volt egyszer, hol nem volt, hetedhét országon is túl, ahol a kurta farkú malac túr, élt egy kisfiú, akit Misikének hívtak, és még olyan kicsike volt, hogy mindenre meg kellett tanítani. Volt neki egy nővérkéje, aki már óvodába járt.
Misike nagyon szeretett játszani, és amint reggel felébredt, elhatározta, hogy építeni fog egy szép magas tornyot az építőkockáival, amit nemrég kapott ajándékba. Az anyukája szépen felöltöztette, és leültette az asztalhoz reggelizni. Finom tejbekását tett elébe, a kezébe adott egy kiskanalat, hogy azzal szépen kanalazza a kását, ő azalatt kiteríti az udvaron a ruhát. Misike nagyon sietett, minél előbb fel akarta építeni azt a nagy tornyot, ezért úgy gondolta, jobb lesz, ha a kezével eszi a kását, így hamarabb végez az evéssel.
Mire megette a kását, a keze és az arca olyan maszatos lett, hogy a ruhájába kellett törölgesse. Éppen ekkor lépett be a mamája, és amikor meglátta a fiát, csak annyit tudott mondani, Jézusom!
Hamar ölbe kapta, és beszaladt vele a fürdőszobába, beledugta a kádba, és megfürösztötte, azután tiszta ruhát adott reá. De addigra úgy eltelt az idő, hogy már kellett is menni az óvodába, hogy hazahozzák a testvérét.
Misike keservesen sírva fakadt, amiért a szép tornyot nem tudta felépíteni. Sőt még az óvó néninek is elmondta a mama, hogy miért késtek el, amiért Misike úgy szégyelte magát, hogy fel sem nézett, hanem a cipője orrát nézegette.
Miután hazaértek, és Apuka is hazajött az irodából, a mama neki is elmondta Misike hőstettét. Apa meghúzta a fülét neki, és azt mondta, hogy a kismalac mellett lenne a helye. Most aztán tört el csak igazán a mécses, mert ahelyett hogy megdícsérték volna a szép toronyért, amit nem sikerült megépíteni, még jól meg is szidták.
El is határozta, hogy ezután csak kanállal fog enni, hogy ne érje többet ilyen nagy szégyen. Délben a kezébe fogta a kanalat, és olyan szépen megette a leveskéjét, hogy az apa is megdícsérte, és ebéd után olyan szép magas tornyot épített, hogy még a szomszédok gyermekei is csodájára jártak.