Volt egyszer hol nem volt, az Óperenciás tengeren túl, az üveg hegyen innen, volt egy ország, és annak az országnak a királya nagyon beteg lett. Akárhány orvost is hívtak hozzá, egyik sem tudta meg gyógyítani, míg végre eljött hozzá egy varázsló, aki azt állította, hogy ha inna az élet vizéből, biztosan meggyógyulna. Volt a királynak három fia, akik azonnal megígérték az apjuknak, hogy addig mennek, amíg meg nem találják azt a vizet. Az apa nagyon örvendett, hogy ilyen jó fiai vannak. Mindeniknek adott háromszáz aranyat útravalóul, meg az áldását, és útra bocsájtotta őket.
A két nagyobbik fiú azonnal kiválasztotta a két legszebb paripát, és így a kisebbik fiúnak csak egy gethes csikó maradt, de a ló azt súgta neki, hogy nyergelje csak fel a pincében levő nyereggel, és kösse fel a mellette levő kardot, amivel még az ük apja harcolt a sárkánnyal. A fiú egy percig sem habozott, előhozta a nyerget, kardot, és azokkal felszerszámozva magát és lovát, úgy indult útnak testvéreivel. Mentek, mendegéltek hegyen völgyön át, míg végre egy nagy városba érkeztek. A vendéglőben szálltak meg, hogy kipihenjék az út fáradalmait. Amikor tovább akartak menni, az idősebbik fiú azt mondta, hogy menjenek csak előre, mert ő majd utoléri őket, de esze ágában sem volt utánuk menni, mert nagyon ízlett neki a jó bor. A két testvér tovább lovagolt, és nemsokára egy még nagyobb városba érkeztek, ahol egy épületre nagy betűkkel ki volt írva: KASZINÓ. Bementek a kaszinóba, hogy lássák, mit árulnak benne, mert ilyent még nem láttak. Ahogy beléptek nagyon elcsodálkoztak, mert a helyiségben asztalok sorakoztak, ahol az emberek kártyáztak, és volt, aki nyert, de sok volt, aki vesztett. A nagyobbik testvér rögtön ki is próbálta a szerencséjét, és mivel nyert, azt mondta az öccsének, hogy menjen csak előre, mert mindjárt megy ő is, és hamarosan utoléri, de azután, a nagy játékban, ö is ott feledkezett a kaszinóban. A kis királyfi a gebéjén tovább ügetett hegyen völgyön át, de aztán a lovacskája úgy lesántult, hogy se előre, se hátra nem tudott menni. Ekkor megszólalt a lovacska, és azt kérte gazdájától, hogy adjon neki egy kis tüzes parazsat, mert ő nagyon megéhezett. Gyorsan tűzet gyújtott az ott található gallyakból, és rövidesen már ott szikrázott a finom parázslakoma, amit a kis gebe gyorsan meg is reggelizett. Mikor jóllakott a parázzsal, egyszerre szárnyai nőttek ki a lapockájából, és úgy felrepült a levegőbe, hogy a lovasának jól meg kellett ám kapaszkodnia, hogy nyeregben maradjon. Egy nagy erdő közepében értek földet, de ez az erdő olyan sűrű volt, hogy a királyfi még az ujját sem látta. Amint körülnézett, nem messze egy kis fényt látott felcsillanni. Rögtön arra ment lovával, mert azt gondolta, hogy ott talán lakik valaki. Nemsokára oda ért, ahonnan a fényt látta felcsillanni, de legnagyobb meglepetésére egy hatalmas gombára talált, aminek a fehér törzsén ajtó és ablak volt, a tetején pedig egy kéményből fűst szállt fel. Megkocogtatta az ablakot, és a gombaházból egy manócska nézett ki. – Ki vagy, és mit keresel itt, ahol még a madár sem jár? – kérdezte a manócska. – Én bizony eltévedt vándor vagyok – felelte a királyfi – és az élet vizét keresem.
– Na, ha azt keresed, akkor a legjobb helyen jársz, mert én útba tudlak igazítani! – mondta a manócska. Szerencse, hogy táltos paripád van, mert át kell repülnöd az Óperenciás tengert, mert ott van egy hegy tetején az a forrás. Igaz, hogy nem lesz könnyű dolgod, mert meg kell küzdened a sárkánykígyóval, meg a tűzokádó békával. Ámbár látom, hogy nálad van a sárkányölő kard. Tehát szerencse fel! – mondta a manó, és azzal becsukta az ablakot. Mit volt mit tenni, a királyfi felült a táltos paripára, a ló felrepült, és máris az Óperenciás tenger felett repültek. Rövid idő múlva meglátták a hegyet, ahova a táltos le is ereszkedett. Legnagyobb csodálkozásukra, a hegy tetején egy bronzból öntött sellő szobra állt, aki a kezében egy korsót tartott. Abból ömlött ki az élet forrásvíze. A királyfi rögtön a csorgó alá akarta tartani a kulacsát, de abban a pillanatban, hatalmas üvöltéssel, előugrott egy szörnyűséges sárkánykígyó és nekiugrott a királyfinak. A királyfi sem volt rest, előkapta a sárkányölő kardját és úgy odacsapott, hogy rögtön levágta a nyelvét. Ekkor a sárkány körülfonta a királyfi testét, hogy meg fojtsa, de ő a kardjával a sárkány hasába szúrt. A sárkány elbődült és beugrott a kút alatti barlangjába. Most már bátran a kút csorgójához tartotta kulacsát, de ekkor egy óriási nagy béka ugrott ki a kút alóli pocsolyából, és tüzet okádott a fiú kezére. Meg is égette, de ő semmit sem törődött a fájdalmával, hanem előkapott a zsebéből egy arany tallért és úgy bele vágta a béka szájába, hogy csak na, amire az úgy tátogott és meresztgette a szemét, mint a néhai béka a miskolci kocsonyában. Ezután a királyfi a kardjával beseperte a pocsolyába, és megint a csorgó alá tette kulacsát, de a kútból még egy csepp víz sem folyt. Csodálkozva kiáltott fel: – Hát ez meg mi a manó?
Erre a kiáltásra a manó rögtön megjelent. – Engem hívtál? Mivel tudnék neked segíteni? – kérdezte.  –   Nézd Manócska, az előbb még folyt a víz, de most, egy csepp nem sok, de még annyi sem jön. – Na, lássuk csak, – nézte körül a kutat a manó, – mit tud ez a sellőcske!
Odalépett a szoborhoz és lenyomta az annak a kezében tartott korsó fülét. A korsó szája ismét megnyílt, és abban a minutumban megeredt a víz. A királyfi alá tette a kulacsot, és tele töltötte.
– Na, kedves lovacskám, most indulhatunk hazafelé. Megkeressük a testvéreimet, és elvisszük Apánknak a gyógyvizet.
Rögtön nyeregbe ült, és már repültek is árkon – bokron, erdőn – völgyön át. Hamarosan megérkeztek abba a városba, ahol a kaszinóban hagyták a nagyobbik testvért. Az most is a kártyaasztalnál ült. – Mehetünk haza, – mondta neki – mert megtaláltam az élet vizét.
– Jaj, nekem! – válaszolta az. – Innen el nem mehetek, amíg ki nem fizetem az adósságomat. – Mennyi lenne az? – kérdezte tőle. – Az bizony éppen száz arany!
A kis királyfi azonnal kivette a zsebéből a száz aranyat és ki fizette a tartozást. Megkapta a nyugtát a testvére nevére kiállítva. Azt a zsebébe tette, és már indultak is, hogy megkeressék a másik testvért. Nemsokára megérkeztek abba a városba, ahol elmaradt a bátyjuk. Már messziről hallatszott a részeges kurjantgatás. Éppen azt énekelték, hogy: „ Jó bor, jó egészség! Szépasszony feleség! Szépasszonynak, jónak, jó járású lónak, kár meg öregedni! „ Bementek a vendéglőbe, és rögtön mondta a testvérének, hogy mehetnek haza, mert megtalálta az élet vizét! – Egy kis baj van, öcsém,- mondta az, – tartozom a vendéglősnek, és nincs, amivel fizessek. – Mennyivel tartozol? – kérdezte. – Száz arannyal! – felelte. Azt az egy aranyat, ami hiányzott a béka miatt, valahogy le alkudta, a fennmaradó 99-et pedig rögtön kifizette. Megkapták itt is a nyugtát a nagyobbik testvér nevére kiállítva. Most már indulhattak volna, de mivel már este volt, elhatározták, hogy reggel indulnak. Közben a két nagyobbik testvér összebeszélt, hogy miért ne ők ketten vigyék meg apjuknak a gyógyító vizet. Ezért a kisebbik testvér poharába álomport hintettek, és amikor az elaludt, ellopták a kulacsot, és máris lóhalálában vágtattak haza. Hajnalra meg is érkeztek, átadták apjuknak az élet vizét, és azt hazudták, hogy életük árán, és nagy harc után a sárkány kígyóval és a lángot okádó békával, szerezték meg a vizet, mialatt az öccsük a vendéglőben dorbézolt, és a kaszinóban kártyázta el az aranyakat. Miután az apjuk megitta a vizet, egyből jobban lett. A két fiának átadta a királyságát, ő maga pedig nyugdíjba ment. A kis királyfi, miután felébredt, és nem látta a testvéreit, rögtön rosszra gondolt, és miután a kulacsot nem találta, rájött, hogy elvették tőle. Azt gondolta, hogy meg akarják tréfálni. Miután felöltözött, ő is haza indult. Ámde a testvérek meghagyták az ajtónállóknak, hogy amint az öccsük megérkezik, azonnal vessék a legmélyebb tömlöc fenekére, és száraz kenyéren és vízen tartsák! Ezért amikor be akart menni a kapun, az őrök megragadták, és börtönbe vetették. Sírt a szegény rab és hangoztatta ártatlanságát, de csak kacagtak rajta.
Egyszer, amint eszegette a kenyerét, egy kis egér állt meg előtte, és arra kérte, hogy adjon neki egy kis morzsát, mert ő és a családja majd éhen halnak. Megsajnálta az egérkét és ezután mindig megosztotta kenyerét az egércsaláddal. Az egér azt mondta, hogy jótett helyébe jó jár, de ő csak nevetett rajta, mert hát mi jót tehetne vele egy egér? Egy napon az egér összehívta a tömlöc minden egerét és patkányát, és kirágtak egy hosszú alagutat a tömlöctől az öreg király szobájáig. A királyfi azon át egyenesen az édesapjához mehetett. Mikor az apja szobájába érkezett, az ágya előtt térdre esett, és elmondta neki az egész történetet, úgy ahogy volt, de az apja nem akart hinni neki. Ekkor elővette a két nyugtát, és átadta az apjának, aki most már megtudta az igazságot. Nagy haragra gerjedt, és azonnal a trónterembe ment, ahol a két király éppen a minisztereivel tanácskozott.
Lerángatta a fejükről a koronát, szemükbe mondta álnokságukat, és a jelenlevő miniszterekkel együtt azonnali száműzetésre ítélte őket! Ezeknek nem volt más választásuk, azonnal lóra ültek, és még most is kóborolnak, ha csak meg nem telepedtek valahol!
A kisebbik fiát megkoronáztatta, és még mostan is bölcsen és igazságosan uralkodik, ha csak meg nem halt!

VÉGE!